A szemüveg fejlődésének története

A szemüveg minden napi életünk nélkülözhetetlen velejárója. 600-700 év hozzávetőlegesen ennyit ölel át a szemüveg története napjainkig, pedig aligha vitás hogy a megelőző századokban is akadtak olyanok akiknek szükségük lett volna rá. Ki, mikor, hogyan találta fel? Tény, hogy megszületésének feltételei, az optikai ismeretek már réges-régen megvoltak, a találmány mégis sokáig váratott magára. Az első emlékek i.e. 2000 tájékáról, Ninivéből kerültek elő. Ezek kvarc-kristályból csiszolt lencsék voltak. A feltáró Sir Austin Henry Layard. régész volt, a XIX. sz. elején.

A ninivei lencse kb. 10 dioptria törőerejű lehetett. Ehhez hasonló leleteket más helyeken is találtak még pl.: Pompej romjai között, vagy Tyrusban, Főniciában. Gyakori volt a felerősítéshez szükséges lyuk, amelybe bőrt fűzhettek, de fellelhető olykor bronz vagy arany foglalat nyoma is. Ezeket a lencséket inkább díszítésre, ruházat ékesítésére használták nem pedig optikai célokra mivel a csiszolt kristályok nem voltak eléggé átlátszóak. A Római Birodalomban a vésnökök csiszolt smaragdokat használtak, hogy fáradt szemüket kíméljék. Ezt a módszert követte Néró császár is aki a gladiátor küzdelmeket csiszolt smaragdon át szemlélte. Innen terjedhetett el az a valószínűleg megalapozatlan nézet, hogy Néró rövidlátó volt. Sokkal valószínűbb, hogy a császár a napszemüveg ősi alakját használta, szeme pihentetése céljából.

A III. században, a Római Birodalom hanyatlásával párhuzamosan indult el a kereszténység terjedése. A birodalom kettészakad, az egyház növekvő befolyását minden irányba igyekszik kiterjeszteni, tűzzel-vassal írtja az ún. „pogány” görög-római kultúra vívmányait. Hatalmas hézag támad a fejlődés időrendjében, amit a meglepő gyorsasággal terjedő iszlám, ázsiai és észak afrikai, arab tudósai által közvetített tudás, fejlődés tölt ki. Az általuk tovább fejlesztett optikai megfigyelések, tapasztalatok viszik tovább a fejlődést, amit csak később vesz át a középkor keresztény Európája IX.-X. századtól. Az arab világban nagy súlyt fektettek a matematika, a természettudományok s ezen belül a fénytan ismereteire. Tudták, hogy a színek összetevőikre bonthatók. Kiemelkedő a IX. századi Alhazen optikája, aki rájött, hogy a fénysugár nem a szemből, hanem a tárgyakból indul ki, s a szem csupán felfogja ezt. Ismerte a tükrözés törvényét is. Alhazen optikája három részből állt. Az első és a második anatómiával, a látás körülményeivel, a tárgyak, színek felismerésével, míg a harmadik optikai csalódásokkal, fél szemmel és két szemmel való látás különbözőségeivel továbbá azon megállapítással is foglalkozott, hogy az üveggolyóból kihasított, gömb és síkfelület által határolt átlátszó szelet – plánkonvex lencse – betűk felnagyítására is alkalmas. Ez volt az úgynevezett olvasókő, amit az európai kolostorok gyengülő látású szerzetesei is használtak kódexmásolás vagy iniciáléfestés közben.

A nagyító-lencse feltalálójának Roger Bacon (1214-1294) ferences szerzetest tekintjük. Alapvető felismerése, hogy a gyenge látóképességűek, főleg öregek számára a plánkonvex lencse hatásos segédeszköz lehet. Tanait nem terjeszthette akadálytalanul, szembe került az egyházzal, csaknem 40 évig szigorú felügyelet alatt állt. Műveit javarészt elfelejtették, méltatásukra csak jóval később kerül sor. Az első olyan szemüveget, ahol már a két lencsét egybefogták és így azt az orrnyeregre helyezhették és fél kézzel tartották olvasás közben a Velencei Köztársaságban készítették, Muránóban. A város ami már a XIII. században is a kristályüvegipar egyik híres központja volt. Az üvegiparos céh 1301-ben szigorú rendelettel kötelezte tagjait, hogy csak valódi kristályüvegből készítsék áruikat: szemüveglencséket, díszgombokat. A hamis árut megsemmisítették, és aki készítette büntetést fizetett. A velencei tanács féltve őrizte az üvegtermékek gyártásának titkát, és ama bizonyos 1301-es rendelkezés szerint szemüveget csak az készíthetett: „aki előttünk megjelenvén bebizonyította a szakmához szükséges tudását és a készítés módjában való jártasságát. Továbbá esküt tett munkájának becsületes folytatására.” Gács Andrásné-Soltész Gáspár/2/ 22-23.o. Sz. t. Az olvasókő és a szemüveg gyakran jelenik meg képeken, szobrokon, mint a tudás jelképe.

A legtöbb szemüveg lelet egyházi épületekből került elő, ami könnyen magyarázható azzal, hogy írni jórészt csak a papok ill. szerzetesek tudtak. 1660-ban egy firenzei szemüveg készítő műhelyének cégtáblájára írt felírat szerint készítményeit Szent Jeromosnak, a látszerészek védőszentjének oltalmába ajánlotta. Talán azóta tartják Jeromost az optikusok védőszentjének. Évszázadokon át dúlt a vita, melyik város tudhatja magának a szemüveg feltalálásának dicsőségét. A két nagy, kiemelkedő vetélytárs Firenze és Pisa volt. A szemüveg első említése a XIV. század legelejéről való, egy orvostudományi tankönyvben található. Bernard de Gordon egy szemkenőcs mellett ír mellesleg róla. Abban az időben a látás javítására általában szemkenőcsöt vagy szemvizet használtak. Spanyolországban a szemüveg viselés egyenesen az etikett részévé vált, mi több szépítő eszközként is szolgált. Minél előkelőbb volt valaki, annál nagyobb pápaszem illette meg, így mint egy státusz szimbólumként is működött. Ebből következik, hogy sokan azok is viselték, akiknek egyébként nem lett volna rá szükségük. A divat mellett azért valamennyire a szem védelmét is szolgálta – a por, esetleg a nap tűző sugárzása ellen óvott. Cervantes Don Quijote-jéban gúny tárgyává is teszi a szemüveget divatból viselőket: „Hirtelen két bencés barát tűnt fel az úton. Hatalmas öszvéreken ültek. A szerzeteseken porvédő szemüveg volt, kezükben napernyő.

A reneszánsz és az újkor kezdetén a képzőművészetben gyakrabban találkozunk a szemüveggel mint az irodalomban. Sokszor spanyol, németalföldi művészek alkotásaiban. Ennek oka, hogy nem volt olcsó árucikk. Akinek tellett ilyesmire az már nem volt egyszerű halandó, pénze, tekintélye volt. Például a híres, hírhedt inkvizítor Fernando Nino de Guevra bíboros. Aki szemüvegben festette meg önarcképét.

A szemüveg első megjelenési formája primitív dísztelen anyag volt, de mivel idővel luxuscikké vált, ezzel együtt a fejlődés a nemes, értékes, nemesfémből készített remekek felé mutatott. Ez a tendencia sokáig érvényesült, mert a lencsecsiszolás művészetéhez kevesen értettek, a lencsét ékkőnek tekintették. Az írni, olvasni tudók száma igen csekély volt. A nagy változást a könyvnyomtatás és a reformáció elterjedése jelentette. Megnőtt a szemüveg iránti szükséglet. Pontosan nem követhető nyomon, hogy a kezdeti két darabból összeállított, szegecselt szemüveg hogyan alakult át fokozatosan. De már a XIII. században előfordult pl.: fonalra fűzött szemüveg, XIV.-XV. század: kengyeles kialakítás, a keret egy darabból, bőr, fém, szaru alapanyagból készült, de találunk sapkához erősíthető úgynevezett sipka szemüveget is. A csuklós szemüvegeket csuklópánt („zsanér”) fogta össze, így összehajthatóvá vált. Az „alkotások” közül sokáig népszerű volt a XX. században is a „csíptető”. Ami divatcikk is volt, anyaga: szaru, ezüst, aranyozott fém, arany teknőcpáncél is lehetett. Az úgynevezett ollószemüveg összecsukott ollóra hasonlított, 2 lencsefoglalattal ezek szárai Y alakú nyélben egyesültek. Ennek tovább fejlesztett változata lett a lorgnette, lorgnon, amit állítólag 1780-ban egy Georg Adam nevű londoni optikus készített. Majd a XVIII. sz. végén a monocle-lorgnette, amit a szemgödörbe kellett illeszteni halántékszemüveg és a homlokpántszemüveg.

Nagy lépés volt az első bifokális szemüveg, melyet Benjamin Franklin készíttetett el egy francia optikussal. A keretben két-két fél lencsével egyenlőre pontosan középosztással. Ezzel lehetővé vált, hogy egy szemüveggel írni – olvasni – dolgozni lehessen.

A német optikai ipar a szemüveg megjelenésének kezdeti szakaszában gyorsan fejlődött, sokáig vezető szerepet játszott Európában. Ezt a pozíciót vette át tőle az angol optikai ipar, majd a XVIII. században már a francia áruk minősége is felülmúlta a németét. A szemüveg mai kétszárú , fülre tapadó változatát is egy francia mester Thomin alakította ki a század közepén.
A német optikai ipar a XIX.-XX. század fordulóján újraéledt. Fellegvára Jena lett, mert az itteni egyetemen műszerészként dolgozó Karl Zeiss, üvegcsiszoló műhelyt kívánt nyitni Weimarban, de erre szakmai féltékenység miatt nem kerülhetett sor. Zeiss-féle műhelyét Jénában nyitotta meg, az fejlődött aztán a mai világcéggé.